Pécsett kötöttem életre szóló barátságot Bocz Gyulával, a szobrásszal. Eleinte azt gondoltam, hogy tanítom erre-arra, mint a fővárosi művészkörökben jártas nagypofa, aztán tanulni kezdtem tőle. Egyre többet. Igen sokat írtam róla, többek közt a + című novellafüzérem felét, az Arcz-ról szóló beszélyeket. Hamvai mellett mondtam ezt a kis beszédet: Bocz Gyula, a szobrász (1937. március 1. – 2003.július 12.)
„Volt neki egy hamuszín macskája, Füstnek hívták. Sokat beszélgetett vele, meg a madarakkal, a gyíkokkal, és mindezt elmesélte barátainak is; szinte elénk élte, miként szerelmeskednek a csigák. Olyan ember volt, mint a hegy. Mint a villányi hegy, és annak sziklái. Ott élt sokáig, gyökeret eresztett a hegybe; nem ismertem embert, akinek nálánál mélyebb gyökerei lettek volna, s aki jobban értette volna a létezés nyelvét.
Nem volt vallásos ember a szó szociológiai értelmében, de Isten fütyül a tudományokra: megadta neki a megalázottság, a szegénység, a szemlélődés kegyelmét. Börtönviselt pécs-gyárvárosi suttyó volt, a tanult szobrászok lenézték, sokszor kizsűrizték, noha nem tudtak olyan remekműveket faragni, mint a Spirál, a Csillagok vagy a Felsőegerszegi Áldott Madonna. A villányi művésztelepről – ő alapította, s nemzetközi hírnevet szerzett neki – kikergették.
Szegénysége, melós múltja segítette abban, hogy szinte utolsóként a szobrászok között maga faragja páratlan szépségű műveit. A szegénység kegyelme vezette a lelki szegénység felé, hogy lélekben se vágyakozzék a mulandó javak iránt. Aki próbálta, tudja, hogy ez milyen mérhetetlenül hatalmas vállalkozás.
A szemlélődés a legmagasabb rendű értelmi tevékenység – csakis a lelki szegénységre való törekvés útján érhető el. A szemlélődő nem akar semmit, legkivált hátsó gondolatok nem fűtik. Egyszerűen nézi a szerelmeskedő csigákat, napozó gyíkot, vagy Füst macskát, aki éppen alszik. Órákon át? Ki tudja: az időre aztán végképp nem ügyel. Lassan megérti a csigák nyelvét, a macskáét, a létezését, melyben önmagát nem tolja föl semmiféle különleges helyre. Megértésének minősége, mélysége helyezi el őt a többi közé, és ő ezt elfogadja. Lassan gyökeret ereszt a világban. Azonos lesz a heggyel, a szobraival, amelyekben az élet szemmel nem látható, csak szemlélődéssel átélhető DNS-spiráljai, sejtgyöngyei, csillaghalmazai forognak, lüktetnek: élnek. A szemlélődő a Valósággal találkozik, a Valóság pedig maga Isten.
Bocz Gyula gyökerei oly mélyek, hogy Isten országába érnek, ott pedig lombokként ragyognak.”