Köszöntő

„A szobrász nem faraghat pusztán formákat, neki az anyagban, a természetben munkálkodó erőket kell feltárnia, amelyek a látható felületeket belülről feszítik.”

Ezek Bocz Gyula szobrászművész szavai, ars poetika is egyben. Ritka pillanat a művész megnyilatkozásaiban, hiszen köztudottan elzárkózott művei értelmezésétől, a mit ábrázol, vagy mit és hogyan fejez ki közhelyes kérdéseinek megválaszolásától. Kizárólag belső késztetésből dolgozott, semmiféle kompromisszumot nem kötött, nem is volt könnyű ember- mondták éppen ezért róla. Valamiféle univerzális belső erő hajtotta, hogy vésőjével, kalapácsával faggassa a fa, a kövek: a márvány, a féldrágakövek, vagy a még keményebb obszidián titkait, ez által pedig a természet titkait. Hogy abból alkotás születhetett, műalkotás, -ad absurdum művészet- a végső eredmény, a mi legnagyobb nyereményünk.

Tehetsége, az önkifejezés vágya, ereje már gyermekkorában megmutatkozott: az alkotásaival pályázatokon nyert díjak, elismerések jelezték a kezdeteket. Fiatal éveiben aztán -kenyérkereső foglalkozás után nézve- a pécsi gépgyárban munkásként kezdett el dolgozni. Itt kapott először lehetőséget kreativitása, alkotó tevékenysége kibontakoztatására. E korai időszakában a fémek megmunkálása mellett elsősorban fával dolgozott. Autodidakta módon képezte magát, Lantos Ferenc képzőművész oktatta a pécsi Doktor Sándor Művelődési Központ képzőművészeti szakkörében. Az 1960-as évek elejétől organikus-nonfiguratív szobrokat alkotott: elsősorban kő, ritkábban fém kisplasztikákat. Ilyeneket mint: A tenger, 1964; Virág, 1968; Törekvés, 1974. A tömör, nem egyszer költői csengésű elnevezések csak részben utalnak a látványra, jellegzetesek, Bocz művészetének megértéséhez, a befogadáshoz azonban kétségtelenül kulcsot is adhatnak. Először 1963-ban állította ki a műveit. Szürrealisztikus-szimbolikus, nonfiguratívnak is mondott alkotásai a kezdetekkor a „Szürenon” művészcsoportosuláshoz kapcsolták őt. Műveinek a befogadóban keltett gazdag asszociációi azonban el is feledtetik ezeket a kényszerűségből kirótt kategóriákat.

Egyedülálló kezdeményezés részese lehetett: szobrász társaival a Baranya-megyei Szársomlyó-hegy elhagyatott kőbányájában alkotótelepet hoztak létre. Mára már művészettörténeti jelentőségűvé vált e tett, hiszen Magyarországon először itt kaptak lehetőséget szobrászok a szabad, stílusoktól, irányzatoktól független kísérletezésre. Napjainkban száznál is több monumentális kőszobruk közt sétálhatunk a bányakatlanban. Köztük áll a sokat emlegetett, korszakos Spirál és itt született meg a „megfaragni a hegyoldalt”/ így is faggatni a természet titkait gondolat. A spirál tökéletes formája az élet és az anyag kapcsolatának ősi szimbóluma, amely tényt a modern tudomány igazolta. Az újjászületés jelképe is, hiszen folyamatos mozgást jelez az időben.

Bocz legkedveltebb matériája a kő maradt. Már kiválasztásuk is különleges, az alkotómunkát befolyásoló aktussá avanzsált, amennyiben az anyag primátusa a művész képzeletét megmozgathatta.

Utóbbit is illusztrálja számomra egyik leglenyűgözőbb munkája a pécsi Bányászati Múzeumban látható: „Az atommag elektronjai” címet kapott homokkőszobor, az Univerzum titkát felfedő óriásplasztika.

Bocz Gyula bizalmas kapcsolatban volt a természettel, vésője, csiszolóeszközei alatt még a legellenállóbb kő is engedelmeskedett teremtő akaratának.

Az anyaggal való mélységesen intim kapcsolatát jelzi, szimbolizálja egyik utolsó munkája a Karinthy szobor története. A kőfaragó szobrászművész kiválasztotta a büszthöz legmegfelelőbbnek tetsző, ritka, a Mecsekben fellehető vulkáni eredetű követ –földpát tartalmú fonolitot- amellyel dolgozni kezdett. (A fonolit ógörög eredetű megnevezés jelentése: hangzó kő, vagy hangkő.) Már körvonalazódott a forma, amikor váratlanul megtorpant a vésésben, pontosan érzékelte, hogy a matériában egy agyagér akadályozza a munkát – a koponyarészben. Ha tovább halad szétrobban a kő. Abba is hagyta a faragást és új követ választott. A közvetlen hozzátartozóin kívül ekkor más még nem tudta, hogy éppen e megbízás előtt ugyanolyan agyműtétet végeztek el nála is amint Karinthynál.

Élete utolsó szakaszában –nagy szerencsémre- hosszú beszélgetéseinkben fejtette ki nagyszerű gondolatait az alkotó munkáról. Boldog vagyok, hogy ismerhettem, szobrai lenyűgöznek. Jó velük ismét találkozni a művész emlékét ápoló weboldalon.

Budapest, 2022. június 13.

Merényi György